A Bhagavad-gítá fordítása, Bhagavad-gítá tanulmányok, gondolatok a Bhagavad gita verseihez

12-14. Ekkor Bhísma, a Kuru-dinasztia hatalmas és vitéz ősatyja, a harcosok nagyatyja hangosan kagylókürtjébe fújt, s az oroszlán bődülésére emlékeztető hang megörvendeztette Durjódhanát. Nyomban felharsantak a kagylókürtök, harsonák, trombiták és kürtök, megperdültek a dobok, s egyesült hangjuk rettentő hangzavart keltett. A másik oldalon, a fehér ménektől vont nagy harci szekéren az Úr Krisna és Ardzsuna is megszólaltatták transzcendentális kagylókürtjeiket.

A kagylókürt nem csak egy a csatában használt hangszerek közül, hanem isteni jelkép is. Bhísma a kagylókürt megfújásával közvetve tudtára adta Durjódhanának, hogy mivel szándékai bűnösek s a legfelsőbb Úr, Krisna a másik oldalon van, nincs esélye az ütközet megnyerésére. Sríla Prabhupáda megemlíti magyarázatában, hogy a szerencse istennője, az Úr Krisna örök hitvese sohasem hagyja el férjét így a csata kimenetele már a kezdetekkor eldőlt.

Krisna és Ardzsuna egy harci szekéren ültek. Krisna, mivel megfogadta, hogy személyesen nem fog fegyvert, a szekérhajtó szerepét vállalta magára. Ennek történetét a Mahábháratában találhatjuk meg s most Krishna Dharma das elbeszélésében idézünk:

„Virátából hazatérve Durjódhana másra sem tudott gondolni, csak arra, hogyan tudna minél erősebb hadsereget felállítani. A Pándaváktól elszenvedett újabb megaláztatástól még mindig forrt benne a düh. Az meg sem fordult a fejében, hogy visszaadja unokafivéreinek a birodalmat. Rögvest követeket menesztett szövetségeseihez. A viszály rendezésére csupán egyetlen utat ismert el. Ha bárki megpróbálta meggyőzni az ellenkezőjéről, jó tanácsa süket fülekre talált.

Amikor meghallotta, hogy Krisna visszatért Dvárakába, elhatározta, hogy személyesen keresi fel és kér tőle segítséget. Krisna és a Jadu hadsereg legyőzhetetlen volt. Durjódhana tudta, hogy ha ő ér oda előbb, Krisna aligha utasítja vissza a kérését. A Jaduk vezére mindig azt hangoztatta, hogy nem részrehajló sem a Kauravák, sem a Pándavák iránt. Durjódhanának mindeddig nem volt rá oka, hogy segítséget kérjen tőle, a Pándavák azonban már többször fordultak hozzá a bajban. Krisna sohasem utasította vissza őket. Most eljött az idő, hogy végre a Kauraváknak is tegyen valami szívességet.

Durjódhana sebes paripája hátára pattant, s már száguldott is Dváraká felé, nem is sejtve, hogy Ardzsuna is épp akkor hagyja el Virátát. Judhisthira ugyanis belátta, hogy a háborút lehetetlen elkerülni, így aztán úgy döntött, legjobb lesz, ha Ardzsuna kedves barátja, Krisna segítségét kéri. Ardzsuna egy kicsivel Durjódhana után ért oda Krisna dvárakái palotájához, s még éppen látta, amint a Kuru herceget Krisna szobájába kísérik. Ardzsuna Durjódhana nyomába eredt, s amikor belépett a szobába, látta, hogy Krisna, ágyán heverve, mélyen alszik. Durjódhana közvetlenül a feje mellé ült, s önelégülten mosolygott Ardzsunára. “Elkéstem!” – gondolta Ardzsuna. Megállt Krisna lábánál, és könnybe lábadt szemmel, nagy szeretettel nézett rá.

Krisna rövidesen felébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, Ardzsunát pillantotta meg, aki végtelen szeretettel hajolt meg előtte. Felült, s ekkor Durjódhanát is észrevette az oldalán. Üdvözölte látogatóit, s rögtön szolgájáért kiáltott, hogy hozzon nekik valami frissítőt. Udvariasan a hogylétük felől érdeklődött, majd megkérdezte, mi járatban vannak.

Ardzsuna Durjódhana felé intett, hogy ő beszéljen először.

– Ó, Késava! – szólt Durjódhana. – Mindenki tudja, hogy nem teszel különbséget a Kauravák és a Pándavák között. Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem a háborúhoz, mely hamarosan kitör a kettőnk seregei között.

Krisna leültette vendégeit egy fehér kerevetre, Durjódhana pedig Ardzsunára pillantva folytatta:

– Ardzsuna tanúsíthatja, hogy előtte érkeztem hozzád. Éppen ezért nekem van jogom először kérni tőled, hogy segíts. Így szokás ez a nemes, kiváló férfiak között, s te, Krisna, a kiválók közt is a legkiválóbb vagy.

Krisna elgondolkodva nézett rájuk, majd lassan bólintott, s így felelt:

– Nem vonom kétségbe, hogy te érkeztél előbb, uralkodó, ám Ardzsuna volt az, akit először megpillantottam. Így hát mindkettőtöknek felajánlom a segítségem. A szentírások kimondják, hogy ha segítségről van szó, a fiatalabbé az elsőbbség, ezért most Ardzsunáé a választás joga. Választhatja egymillió rettentő erejű harcosból álló seregemet, a nárájanákat, vagy engem, egy szál egyedül. Én magam azonban nem fogok harcolni; leteszem a fegyvereimet, s amíg a háború tart, nem nyúlok hozzájuk. Válassz hát, Kuntí fia! – nézett végül lótuszsziromhoz hasonló szemével Ardzsunára.

Ardzsuna egy pillanatig sem tétovázott.

– Téged választalak, ó, Krisna! – felelte. – Ha te mellettem állsz, mi mást kívánhatnék?

Durjódhana, akit Krisna szavai hallatán egyre nagyobb nyugtalanság fogott el, széles mosollyal nyugtázta, hogy Ardzsuna ezúttal nem a józan eszére, hanem az érzelmeire hallgatott.

– Rendben van! – vágta rá gyorsan. – Nekem maradt a hadsereg. Nem is rabolom tovább az idődet, Krisna! Engedelmeddel most távozom.”