A Bhagavad-gítá fordítása, Bhagavad-gítá tanulmányok, gondolatok a Bhagavad gita verseihez

27-28. Nincs kétség afelől, hogy azt a bölcset, aki a külvilág ingereit kizárva, tekintetét a két szemöldöke közé rögzítve, légzését megállítva, érzékszerveit, elméjét és értelmét az irányítása alatt tartva, vágy, félelem és harag nélkül törekszik az üdvözülésre, az anyag sohasem tartja markában.

A második fejezetben azt olvashattuk: „Amikor – ahhoz hasonlóan, ahogy a teknős húzza vissza páncéljába a végtagjait – az érzékszerveit teljes mértékben visszavonja azok tárgyairól, [a jógi] értelme megszilárdul.” Ezek a versek most elmagyarázzák, hogyan lehet elérni mindezt a nyolclépcsős jógafolyamat segítségével. E jógát gyakorolva az ember tekintetét a szemöldökei közötti területre vagy az orrhegyére rögzíti, így kerülvén el azt, hogy a mindenfelé elkalandozó tekintete révén elterelődjön a figyelme. A ki- és belégzés ritmusának szabályozása, majd a légzés fokozatos megállítása az elme mozdulatlanságának záloga.

26. A vágytól és haragtól megszabadult, elméjüket uraló, saját lelküket ismerő szent szerzetesek hamarosan beléphetnek Isten birodalmába.

A versben szereplő „jati” szó több jelentéssel bír, ezért a Bhagavad-gítá magyarázói – annak függvényében, hogy a verset a mű mely szerkezeti egységének részeként értelmezik – egymástól eltérően fordítják. Utalhat a tudás jógáját gyakorló szerzetesre, aki miután a szentírások tanulmányozása által megértette, hogy a legfelsőbb Úr mindennek a forrása, a nyolclépcsős jógafolyamatot gyakorolva állandóan rá gondol. Ezt a jógát mutatja be a hatodik fejezet, melyet a következő két vers vezet be.

25. A bűntelen, dualitás felett álló, önfegyelmezett, mindenki javát szolgáló bölcsek Isten országába jutnak.

Sríla Madhvácsárja magyarázata szerint a versben szereplő „cshinna dvaidhá” kifejezés arra utal, hogy az embernek gyökerestül ki kell irtania magából azt a dualitás jellemezte szemléletmódot, amely megkülönbözteti egymástól az élvezetet és a fájdalmat, az örömöt és a szomorúságot, a sikert és a kudarcot, s amely a kétségek és az illúzió melegágya.

24. A lelki szintre emelkedett jógi, aki lelkében leli meg a boldogságát, a lelkében örvend, s akit a lélek fénye tölt be, a legfelsőbb Úr hajlékára jut.

Az előző versek kihangsúlyozták, hogy a jógi elfordul a világi gyönyörtől, ám a lélek természetéből fakadóan mindenkinek szüksége van arra, hogy örömöt, élvezetet merítsen valamiből. A boldogság a lélek része, de aki megfeledkezett arról, hogy ki is ő eredeti, lelki valójában, az abba a hibába esik, hogy az anyagból próbál örömet meríteni. Ez a vers azt mutatja be, miféle boldogságot élvez az, aki valódi, lelki öntudatra tett szert.

23. Aki fizikai testében lakozva, földi élete alatt is képes gátat szabni a vágy és a harag késztetésének, az jógi – boldog ember.

Késava Kásmírí megemlíti, hogy akadhatnak olyanok, akik az Úr utasítását hallva tiltakoznak, s azt mondják, hogy érzéki élvezet nélkül az élet ízetlenné válik. Azért, hogy rámutasson e kijelentés túlzó voltára, s hogy megerősítse szándékukban azokat, akik a tökéletességre törekszenek, az Úr Krisna kijelenti: ellen kell állnunk az érzékszervek vágy és harag motiválta késztetésének.

22. Kuntí fia! Az érzékszerveknek az érzéktárgyakkal való kapcsolatából származó boldogság a szenvedés forrásává válik, ehhez nem fér kétség. A bölcs nem a múlandó örömökből merít élvezetet.

Az előző versben arról az örömről hallottunk, amit a jógik azáltal tapasztalnak meg, hogy elfordulnak a világi élvezetektől. Ez a vers az érzéki örömök természetét mutatja be. A lélekből fakadó boldogsággal szemben világi örömöknek jól meghatározható kezdetük és végük van, így nem alkalmasak az „örök” jelző viselésére.

Sríla Srídhara Szvámí így ír: