| Ne bánkódj! |
 |
 |
 |
| Bhagavad-gítá blog - Második fejezet |
|
30 Óh, Bharata leszármazottja, egy élőlényért sem kell bánkódnod, hiszen a testben lakozót sohasem lehet elpusztítani! A tizenkettedik versben Krisna azt állította, hogy a csatamezőn egybegyűltek öröktől fogva léteznek és sohasem fognak elpusztulni. Ezt az állítását a továbbiakban e verssel bezárólag magyarázza meg. A tizenharmadik versben arra világít rá, hogy a test ideiglenes, a gyermekkortól az ifjúságon át az öregségig állandóan változik. Bár az emberek általában a testükkel azonosítják magukat, annak változó természetét megértve rá kell döbbenniük, hogy a testből merített érzéseik - így az élvezet - sem tarthatnak örökké. Ezért mondja Krisna a következő két strófában, hogy el kell tűrnünk a szüntelenül megújuló, majd eltűnő boldogságot és szenvedést. Miután megmagyarázta, hogy a testtel kapcsolatos ideiglenes érzelmeknek nem érdemes a befolyása alá kerülni, arról beszél, hogy van valami, ami annak ellenére, hogy áthatja és tudattal ruházza fel a testet, azzal ellentétben örök és elpusztíthatatlan. Ennek az örökkévaló tényezőnek az ismerete nélkül az ember tudatlanságban éli napjait. A huszonháromtól a huszonötödik versig a lélek testtől különböző tulajdonságait hangsúlyozza: sebezhetetlen, minden körülmények között életképes, változatlan, nincs kezdete és vége, majd egy kis kitérő után megállapítja, hogy a lélek csodálatos tulajdonságokkal rendelkezik, noha létét nem mindenki képes megérteni. Ezek után ebben a versben levonja a következtetést: Nem kell aggódni a testben lakozó élőlény épségéért, hiszen elpusztíthatatlan. Egyes teológusok szerint az állatoknak nincs lelkük, de itt Krisna világosan leszögezi: minden megszületett lény testében egy örökkévaló lélek lakozik. |
