A Bhagavad-gítá fordítása, Bhagavad-gítá tanulmányok, gondolatok a Bhagavad gita verseihez

15. A mindenütt jelenlévő Úr nem vállalja magára senki bűneit vagy jótéteményeit, a tudásukat elfedő tudatlanság téveszti meg a teremtményeket.

A tudatlan, tévelygő emberek néha Istent hibáztatják a világban tapasztalható nyomorúság miatt, s azt mondják, egy jó és mindenható Istennek nem szabadna eltűrnie, hogy az emberek szenvedjenek. Ahogy David Hume filozófus 1776-ban Epikuroszt idézve írta: „Meg akarja akadályozni Isten a rossz dolgokat, csak nem képes? Akkor erőtlen. Képes, ám nem akarja? Akkor rosszindulatú. Képes is és akarja is? Akkor mégis, honnan erednek a rossz dolgok?”

Nos, a kérdésre válaszolva azt kell mondanunk, a világban tapasztalható szenvedés nem az Úr, hanem az élőlények vágyainak köszönhető. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy az anyag alkotta világ az Úr birodalmának csupán egynegyedét teszi ki. Isten örökkévaló országa, már világunk megteremtése előtt is létezett, s annak megsemmisülése után is megmarad. A lélek eredetileg ezen örök világ lakója, ahol boldogságának semmi sem áll az útjában, s egyedül saját vágyának köszönheti, ha az anyag fogságába kerül. A függetlenség óhaja az, amelynek hatására elbukik, s kiűzetik a paradicsomból. Ahogy a Bhagavad-gítá későbbi fejezeteiből megtudhatjuk, a lélek az Úr része, így nem lehet tőle független, ahogy az ember keze vagy lába sem független  testének többi tagjától. A kéz vagy a láb nem közvetlenül a saját élvezete, hanem a gyomor megtöltése érdekében dolgozik, s ha a gyomrot elégedetté tette, automatikusan, minden külön erőfeszítés nélkül ő is elégedetté válik, ám ha munkája gyümölcsét magának tartja meg, elgyengül, s szenvedni fog. Azok a lelkek, akik az anyag alkotta világot választják, először félisteni létre születnek, amelyben a lehető legteljesebb függetlenséggel rendelkezhetnek, s emberfeletti hatalommal bírnak, ám ahhoz, hogy helyzetüket élvezni tudják, az Úr energiájának be kell őket fednie a tudatlanság burkával, amely elfelejteti velük, hogy Isten szolgálatán kívül nincs más dolguk. Ennek ellenére, ekkor még könnyen visszatérhetnek eredeti otthonukba. Ha nem ezt választják, egyre nagyobb mértékben beborítja őket a tudatlanság. A lélek függetlensége az anyagi világban is csak látszólagos, hiszen ez a világ is az Úr törvényeinek irányítása alatt áll. Aki mások kárára cselekszik, azt e törvények megbüntetik, s idővel egyre nyomorúságosabb körülmények közé kerül. Annak érdekében, hogy szabadnak érezhesse magát, a büntetés nem feltétlenül súlyt le rá azonnal, meglehet, hogy csak következő születéseiben kell bűnhődnie, ez a magyarázata annak, hogy sokszor olyan élőlényeknek is szenvedniük kell, akik mások szemében bűntelennek, ártatlannak tűnnek. A lélek sűrűsödő tudatlansága, melynek hatására megfeledkezik mindezekről, szintén a büntetés része.

Részletek Sríla Bhúridzsana Dásza magyarázatából:

„A lelki tudomány alapjait elsajátítva megérthetjük, hogy nem vagyunk azonosak a testünkkel, s a tizennegyedik versből azt is megtudhatjuk, hogy testünket az anyagi természet kötőerői vezérlik. Mind az élőlényeket, mind a kötőerőket a Legfelsőbb Lélek irányítja, s bár felügyeletükben övé a végső szó, sem az élőlények cselekedeteiért, sem azok következményeiért nem tartozik felelősséggel.

Noha a lélek nem cselekszik, mégsem mondható, hogy nincs semmi köze tetteihez, így hibás az az érvelés, miszerint pusztán azért, mert nem cselekszik, nem terheli felelősség sem tettei, sem azok következményei miatt. Sríla Prabhupáda azt írja: »[A legfelsőbb Úr] egyik élőlény számára sem teremt sajátságos körülményeket, ám a tudatlanság által megtévesztett lélek arra vágyik, hogy az élet meghatározott feltételei közé kerüljön, s e vágya indítja el cselekedeteinek és azok következményeinek láncolatát. Magasabb rendű természeténél fogva a lélek tudással teli, ám erejének korlátozott volta miatt hajlamos arra, hogy a tudatlanság hatása alá kerüljön.«” […]

„Azt, hogy az anyagi energia szorításában élő lelket miként terhelheti felelősség tetteiért, ahhoz hasonlíthatjuk, amikor egy gyermek azzal próbálkozik, hogy az apját utánozva egy olyan súlyt emeljen fel, ami a számára még túl nehéz. Bár nem járhat sikerrel, apja, látván, hogy mennyire vágyik rá, mögé áll, s fia iránti szeretetétől hajtva felemeli a súlyt. Így bár az apa emelte fel a terhet, nem mondhatjuk azt róla, hogy egyedül tette ezt, hiszen ha fia nem fejezte volna ki ez irányú vágyát, s nem tett volna kísérletet a súly megmozdítására, nem segített volna neki, így a súlyt senki nem emelte volna fel.

Nem szabadna, hogy a lelket – akár egy gyermeket – megtévessze a hamis én-képzet és a büszkeség, s azt gondolja, hogy ő cselekszik, hiszen semmilyen szempontból nem képes önállóan cselekedni, ám mindez nem jelenti azt, hogy nem tartozik felelősséggel a tetteiért, mivel ő volt az, aki kinyilvánította vágyát, aki megkísérelte azt beteljesíteni, s aki élvezni próbálja munkája gyümölcseit.

Amikor a lélek nem ismeri az Úr Krisnához fűződő kapcsolatát, felveszi a mindentől független »élvező« szerepét, amely az anyaghoz köti, s annak irányítása alá helyezi őt.”

Sríla Madhvácsárja a naphoz hasonlítja az Urat, aki megkülönböztetés nélkül szórja fényét mind a tiszteletreméltó, mind a hitvány emberekre. Bár sugaraival megérinti a földet, a földön történő események nincsenek rá hatással.